Miután leszálltunk a vonatról, hosszú séta után jutottunk el a Láthatatlan Kiállításra. Tíz fős csoportokba kellett szerveződni, és mindenki kapott egy vezetőt. A mi csapatunk volt az első, és egy nagyon barátságos, látássérült hölgyet kaptunk vezetőnek.
Amikor beléptünk a sötét szobába, először nagyon kellemetlen volt, hogy nem láttunk semmit, és a hallásunkon, tapintásunkon, szaglásunkon kívül semmire nem hagyatkozhattunk. Első állomásunk egy lakásrészlet volt, ahol megtapasztalhattuk a látássérültek mindennapjait. Csak egymás vállát fogva mertünk közlekedni, hogy ne maradjunk le.
Ahogy átértünk a második helyiségbe, egy utcajelenet fogadott minket, amit hangokkal szimuláltak. A bal oldalban egy piac volt, ahol tapintás és szaglás alapján kellett rájönni, hogy milyen gyümölcsöt találtunk. Innen egy faházba, egy éjszakai túra helyszínére értünk. Utána egy kiállításra, ahol ki kellett tapintani, hogy milyen szobrok vannak.
Túránk végén elérkeztünk egy bárba, és megtudtuk, hogyan ismerik fel a különböző pénzérméket, vagy hogy tudnak fizetni egy üdítőért. A kiállítás közben bármit lehetett kérdezni a kisérőnktől, aki készségesen válaszolt.
Újabb séta után elérkeztünk a Hadtörténeti Múzeumba. Csapatonként egy-egy feladatlapot kaptunk, amit úgy tudtunk megoldani, hogy bejártuk a múzeumot. A jutalom feleletmentes reményében mindenki szorgalmasan kezdett neki a feladatoknak, így utána volt idő körbenézni a múzeumban is, ahol megismerhettük a különböző korok hadieszközeit.
A múzeumilátogatás után eljött a nap azon pontja, amit mindenki várt: a plázázás. A vásárlás végeztével mindenki fáradtan ült fel a vonatra. Mindenki nagyon élvezte a kirándulást, és sok élményt szereztünk.
Tóth Ágnes 9.A
